homo politicus

Orbán Viktornak van egy saját tévéje, a saját honlapján. A legutóbbi "adás" több helyen elérte azt az ingerküszöböt, hogy írni kelljen róla: Will fanyalog, a Pufajkás Turul röhög, szóval mindenki hozza a formáját.

Az az igazság, hogy nekem ez a 24 című "adás" tetszik. Egyrészt nagyon igényesen meg van csinálva: profi fényképezés, fények, aláfestő zene, decens pasztellszínek. Másrészt mindenki nagyon jól játssza a szerepét. A család nyomát sem mutatja zúgolódásnak, pedig én Lévai Anikó helyében habozás nélkül lenyomnám a húsklopfolót annak a torkán, aki kora reggel, amikor emberfeletti erővel igyekszem menedzselni a család munkába/iskolába indulását, odapofátlankodik egy kibaszott kamerával. De nem, ők csinálják, és még csak azt se mondanám, hogy különösebben erőltetetten.

Persze, ettől még simán megbukhatna a dolog Orbánon. Ő azonban szintén parádés alakítást nyújt, pedig övé a legszarabb szerep. Most nem arról van szó, hogy gathering sajtótájékoztató hátán, írószövetségi smúzolás, nulla magánélet, mert ez együtt jár a szakmájával. A megdöbbentő, hogy mindeközben nem egyszerűen elviseli, hogy valaki közben állandóan ott ugrál körülötte egy kamerával, hanem egyenesen élvezhető alakítást nyújt.

Ez alapvetően annak köszönhető, hogy Orbánnak van humora, sőt, van öniróniája. Néha konkrétan kiröhögi saját magát, de legalábbis mindig van egy félmosoly az arcán: nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Persze, hülyeség, de ha már végig kell csinálni, csináljuk tisztességesen.

A politika manapság egy szórakoztató műfaj, ez nem vitás. Tehát ha van egy dörzsölt táncoskomikusunk, aki még másodvirágzásában is képes értékelhető teljesítményt nyújtani (sőt, momentán nála jobbat senki sem tud nyújtani), annak örülni kell.

Az viszont már nem ennyire örvendetes, hogy a mai magyar politika nagyjából itt véget is ér.