homo politicus

Vannak olyan szimbolikus ügyek, amelyeknek első látásra nincs igazán gyakorlati jelentőségük, hacsak annyi nem, hogy rajtuk keresztül a szemben álló politikai oldalak szép elvi nyilatkozatokat tehetnek, és ezáltal saját identitásukat erősíthetik. Vagy épp az ellenfélét rombolhatják. Ilyen a Szent Korona ügye is, amely már a rendszerváltozás környékén megosztotta a politikai életet a címervitán keresztül, majd jött a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe való átszállítás Orbánék alatt. Tavaly és idén pedig az volt, és még mindig az a kérdés, hogy ott legyen-e a honvédtisztek avatásán a Korona másolata (igaz, már nem kérdés: a honvédelmi tárca döntése értelmében nem lesz ott).

A jobboldal számára mindezek az esetek kiváló alkalmat nyújtottak hagyományos értékei: a hagyománytisztelet, a történelmi folytonosság és sokak számára a monarchikus berendezkedés iránti szolid - szolid? - nosztalgia megélésére. A baloldal számára pedig... mire is nyújtottak jó alkalmat? Sokáig tulajdonképpen semmire. A baloldal jó ideig nem tudott a nyiladozó és egyre virulensebb jobboldali eszmei offenzíva ellen semmit csatasorba állítani, mígnem Gyurcsány Ferenc be nem dobta a köztudatba a köztársaság eszméjét. Mint ideált, amellyel lehet és érdemes azonosulni, szemben mindazzal, amit a Korona megtestesít, vagyis tulajdonképpen a királysággal. Így lesznek ebben az ideológiai harcban a felek az egyik oldalon hazafiatlan posztkommunisták, akik magasról szarnak az ezeréves magyar államiságra, a másik oldalon pedig javíthatatlan antidemokraták, akik még mindig a királyságról, de minimum Horthy fehér lováról és atyai pofonokat osztogató vaskezéről álmodoznak.

Ez a köztársaság mint eszme kifejezetten zavarbaejtő dolog.

Shadai azt írta a Judapesten, hogy

"a Holokauszt mellett ez a másik magyar történelmi esemény, amelyhez ezernyi hisztéria és tömény mennyiségű patológikus viselkedés társul."

Hisztéria, para  - hogyan lehet ezen segíteni, lehet-e egyáltalán, vagy csak enyhíteni lehet a görcsöket? Bármi is a válasz, nyilvánvaló, hogy - a család mellett - az iskolának, és ezen belül is a történelemtanításnak nagyon nagy szerepe van ezen a téren. Hiszen aki tájékozott, az nehezebben adja át magát a zsigeri reakcióknak és indulatoknak, amelyek Trianon esetében a mindentvisszá-tól a leszarom-ig terjednek. Persze a tájékozottság sem mindig hatékony oltóanyag a téboly ellen, hiszen komoly lexikális tudást felhalmozó eszelősök is szép számmal bizniszelnek a Trianon-piacon (lásd pl. a trianon.hu-t, ahol komoly linkgyűjtemény is található). Nem tudjuk megkerülni azt a kérdést, hogy vajon a puszta ismeretátadáson túl kell-e bármit csinálnia a történelemtanárnak, ne adj' Isten nevelnie. Mit kezdjen a saját világnézetével a tanteremben, ahol, ha már becsukta maga mögött az ajtót, tulajdonképpen - tanterv, igazgató ide vagy oda - azt csinál, amit akar? Mi a dolga egy történelemtanárnak? Mi a feladata a történelemtanításnak úgy általában?

Nyilvánvaló, hogy bizonyos alapvető információkat át kell adni, méghozzá maximum középiskolás fokon. Trianon példáján: nem kell feltétlenül minden felnőtt, ivarérett magyar állampolgárnak tudnia, hogy ki volt Drasche-Lázár Alfréd, de azt, hogy milyen területeket veszített el az ország - beleértve a hozzávetőleges lélekszámot -, nem árt tudni (a vörös térkép már határeset). Direkt nem azt írtam, hogy illik tudni, hanem azt, hogy nem árt, mert ez praktikus tudás: legyen az embernek egy képe arról, hogy mekkora horderejű trauma érte akkor az országot, mert így a jelen is könnyebben megérthető. És nem utolsósorban: kisebb eséllyel dőlünk be a mellét két féltéglával verő nemzeti mitológiának, ha tudjuk: noha a döntés igazságtalan és fájdalmas volt, az ország feldarabolását nemigen lehetett elkerülni.

De nem pusztán ismeretközlésről van szó, a történelemtanítás szerintem több, mint jó értelemben vett ismeretterjesztés. Ezt a többletet szokták nevelésnek hívni, ami az én értelmezésemben a felnőtt életre való felkészítést jelenti. A felnőtt élet pedig -  a nyilvánvaló biológiai sajátosságokon túl - elsősorban abban különbözik a gyerekkortól, hogy az embernek nap mint nap önálló döntéseket kell hoznia, és ezeket a döntéseket más - például a szülő - nem hozza meg helyette. Továbbá neki kell vállalnia a következményeket is, ő tartozik értük felelősséggel. Fokozatosan rá kell kapnia ennek a felelősségnek az ízére. Ahhoz pedig, hogy dönteni tudjon, ki kell fejlesztenie egyfajta egészségesen működő ítélőképességet, rá kell szoknia az önálló gondolkodásra. Így lesz képes arra, hogy konkrét döntéshelyzetekben - az áruhitel-felvételtől kezdve az országgyűlési választásokon való szavazásig - megkülönböztesse egymástól a lényeges és a lényegtelen dolgokat.

Ennek az elsajátításához azonban nem elsősorban információ-átadásra van szükség, hanem mintára, személyes példaadásra. A tanulás leghatékonyabb módja ugyanis az utánzás, ezt már egy kisgyereken is kiválóan meg lehet figyelni, de magasabb szinten is, például a felsőoktatásban: a szemináriumok, gyakorlati órák és szakmai gyakorlatok során gyakran többet lehet tanulni, mint az elméleti előadásokból.

Az önálló véleményalkotás felnőtt módra c. tantárgyat is akkor lehet megtanulni a történelemórákon, ha a diákok látnak egy jól működő mintát. Magyarul, hogy ha a tanár nem egyszerűen előadja, hogy mi történt, hogy történt, miért történt, hanem a saját véleményét is elmondja. Persze nem nem kényszerítheti rá a meggyőződését a diákjaira, és meg kell engednie, sőt, bátorítania kell őket, hogy ők is mondják el a véleményüket, adott esetben alakuljon ki vita. Ehhez viszont mindenképpen szükség van arra, hogy a tanár ne takarékoskodjon a maga világnézetével, mert így adhat példát arra, hogy hogy egy felnőtt ember hogyan fogalmazza meg felnőtt módra az álláspontját. Ha a diákok azt látják, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, nem kell szemérmeskedni, akkor ők is bátran megfogalmazzák a saját gondolataikat. Egyáltalán, lesznek gondolataik.

Egy ilyen tanár - különösen középiskolában, ez a legfogékonyabb életkor ilyen szempontból - valószínűleg egy életre szóló nyomot hagy a diákjaiban. Az sem baj, ha nem is mindig pozitív nyomot. Nekem is volt középiskolában egy ilyen tanárom - igaz, nem történelem-, hanem magyartanár -, aki minden egyes alkotóval, művel, korszakkal, stílusirányzattal kapcsolatban nagyon markáns véleményt fogalmazott meg, nem ritkán az érzékenyebb lelkű, vagy egyszerűen csak más véleményen lévő diákok őszinte megrökönyödésére. Utólag már azt mondom, sokszor valószínűleg provokált annak érdekében, hogy fogalmazzuk meg a véleményünket. Én nagyon sok világnézeti, ízlésbeli kérdésben nem értettem vele egyet, nagyon nem, ennek megfelelően már-már késhegyig menő vitáink voltak. Ízig-vérig a felvilágosodás embere volt, meggyőződéses baloldali racionalista gondolkodó, vallását gyakorló ateista, ami az én akkor épp formálódó világnézetemnek nagyjából az ellentétét jelentette.

De metszően okos volt, remek vitázó, és megtanított arra, hogy gyakran pont az olyan embertől lehet a legtöbbet tanulni, aki a világról másképp, sőt ellentétesen gondolkodik. Mert egy ilyen helyzetben nincs akolmeleg, nincs hátradőlés, hogy itthon vagyok, az enyéim között: kemény vitákban, érvről-érve haladva kell az embernek nagy keservesen kikalapálnia a saját gondolatait. És elviselnie, hogy menet közben néhányról esetleg kiderül, hogy nem ér semmit, el kell dobni, vagy legalábbis alaposan át kell gondolni. De amit megvéd, az az övé, és nemcsak azért, mert olvasta valahol, hanem azért, mert megmérettetett és nem találtatott könnyűnek.

És ehhez kell az is, hogy ezeket a gondolatokat valamivel vagy valakivel szemben meg kelljen fogalmazni és meg kelljen védeni. A jó tanár épp ezért tulajdonképpen ellenség, aki azon dolgozik, hogy elsajátítsd azokat a készségeket, amelyek birtokában le tudod győzni. Nem tudom, hogy összefügg-e ezzel, de a magyartanárom a tanórákon kívül - igaz, gyakran az órákon is - kifejezetten ellenszenves alak volt. De ez voltaképpen lényegtelen, mert egy életre szóló mintát adott az önálló gondolkodásra és ezeknek a gondolatoknak a kifejezésére.

Mindennek persze a világnézeti semlegesség és a polkorrektség elvéhez nem sok köze van, hiszen egy ilyen tanár nem tart egyenlő távolságot minden lehetséges véleménytől és világnézettől. Ez Magyarországon, ahol az emberek valami Kádár-korból ittmaradt álszemérem folytán még mindig sokszor idegenednek attól, hogy a véleményüket bátran felvállalják, nem túl népszerű hozzáállás. Pedig az az érdekes, hogy a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 19. § d) pontja épp valami ilyesmit mond: a pedagógust megilleti az a jog, hogy

"saját világnézete és értékrendje szerint végezze nevelő, illetve nevelő és oktató munkáját, anélkül, hogy annak elfogadására kényszerítené vagy késztetné a gyermeket, tanulót."

Ez mintha pont azt akarná körülírni, amiről a bejegyzés szól (vagy legalábbis megteremteni a feltételeit).

Persze a puszta jogszabályi rendelkezésnél jóval többre van szükség. Mindenekelőtt intelligenciára és bátorságra. Nagyon szűk az a mezsgye, amin a tanár ilyenkor egyensúlyozik: úgy kell karakán véleményt megfogalmaznia, hogy közben egy pillanatra se tűnjön úgy, hogy amit elmond, az kötelező bárkire nézve, ne adj' Isten a tananyag része. Másrészt a dolog csak úgy működik, ha a diákok is elmondják, amit gondolnak, ehhez viszont megfelelő légkört kell teremteni.

És nem csak a tanórákon. A tanár bátorsága, az, hogy a szellem valóban szabadon szolgáljon, legalább ennyire fontos. Merjen őszintén megnyilvánulni, ne kelljen attól tartania, hogy pl. politizálással, a diákok káros befolyásolásának szándékával vádolják. (Ez persze messzire vezet, hiszen végső soron egy őszinte és egészséges közélet létét feltételezi.) És főleg: semmilyen módon ne legyen megfélemlítve, sőt, érezze azt, hogy a tanári munkát a társadalom, sőt, az állam megbecsüli. Anyagilag, erkölcsileg, mindenhogyan.

A tanári pálya pedig mostanában a legkevésbé megbecsült szakmák közé tartozik. Anyagilag, erkölcsileg, mindenhogyan. Őszinte és egészséges közéletről se nagyon hallottam mostanában, legalábbis a belföldi hírek között. Úgyhogy, azt hiszem, egy darabig még marad a mindentvisszá-tól a leszarom-ig terjedő skála. És nemcsak Trianont illetően.

(A tanár mint ellenség témához mindenkinek ajánlom Orson Scott Card Ender's Game c. regényét, különösen Ender Wiggin és Mazer Rackham figuráját. A regény magyarul Végjáték címmel jelent meg. A képet a sulinet.hu-ról vettem, köszönet érte.)

[A bejegyzés eredetileg a Konzervatóriumon jelent meg.]
  

Nem terveztem bejegyzést 1968-ról, mert nem sokat tudok róla, de az látszik, hogy még ma is nagy hullámokat, vagy inkább indulatokat ver az emléke. Egyrészt ajánlom ergé bejegyzését a Reakción, valamint Békés Mártonét a Konzervatóriumon. Mindkettő elég komoly vitát generált, én inkább az előbbivel értek egyet, az álláspontomat a Konzin nagyon röviden leírtam kommentben.

És ajánlok még valamit: Ungváry Rudolf "1968 rettenete" c. cikkét az ÉS-ben. Azt hiszem, ha kint jártam volna Nyugaton 1968-ban, én is így éreztem volna magam, mint ő. Legalábbis remélem.

Orbán Viktor nyilvánvalóan nem gondolta komolyan, hogy mindaz, amit Kéri László zártkörű klubjában mond, nem kerül nyilvánosságra. Ehhez egy, a magyar politika világában járatlan, naiv szűzlány tulajdonságaival kellene rendelkeznie, de ilyesmivel még legelvakultabb ellenségei sem szokták őt vádolni. És milyen jól teszik. Orbán a magyar politika egyik legrégebbi rutinrókája, 1988 óta benne van a sűrűjében. Hibázni ugyan ő is tud, de most nem erről van szó. Nagyon úgy tűnik, hogy a kiszivárogtatás kifejezetten jól jön neki és a Fidesznek, sőt, az sem lehetetlen, hogy a dolog előre megtervezett akció volt. Összeesküvés-elmélet következik, az igényesebb fajtából.

Orbán olyan dolgokat mondott, amiket egy felelős gondolkodású, józan politikusnak az ország jelenlegi helyzetében mondania kell. Be kell fagyasztani a nyugdíjakat, az aktív rétegekre, a vállalkozókra, a középosztályra kell támaszkodni. Vissza kell fogni a költekező nagyberuházásokat. Szó sincs ingyenes egészségügyről, a közszolgáltatásért fizetni kell, a kérdés csak az, hogy milyen formában: adó vagy járulék. A Gyurcsány-kormánynak a munkahelyek kifehérítésére tett erőfeszítéseit folytatni kell. Magyar Gárdának coki.

Mi ebben a szenzáció? Nyilván az, hogy a Fidesz, illetve személy szerint Orbán politikája az elmúlt pár évben nagyjából ezeknek az ellenkezőjéről szólt. Persze, amikor az AmCham szervezésében kell előadást tartani, akkor az elnök nem Mikolát küldi maga helyett, hanem acélszürke öltönyében maga adja elő a decens konzervatív-liberális gazdaságpolitikust. De egyébként aki magántőkéről, önrészről, felelősségvállalásról, szerkezeti átalakításokról beszélt, az hazaáruló volt. Ennek a vonalnak a betetőzése volt a márciusi szociális népszavazás, ami konkrétan arról szólt, hogy akarunk-e bizonyos közszolgáltatásokért fizetni. Meglepő módon nem akartunk.

Van azonban a jobboldali retorikának egy másik vonulata is, amely eddig megbújt a háttérben, de soha nem tűnt el teljesen. Ez a Fideszhez közel álló gazdasági és egyéb szakemberek, valamint a józanabb szakpolitikusok hangja, és időnként kísértetiesen hasonlókról szól, mint amikről a kormány beszélt: adóreform, szerkezetátalakítás, kiadáscsökkentés, tandíj, hozzájárulás, egyéni felelősségvállalás. És persze egykulcsos adó, gazdasági növekedés, de megszorítások is. Elég rákeresni a következő nevekre: Cséfalvay Zoltán, Hamecz István, Járai Zsigmond, Stumpf István, Varga Mihály, bocs, ha valakit kifelejtettem. A fideszes mainstream-hez való viszonyuk érdekesen alakult: Orbán soha nem kussolta le őket, de nem is állt melléjük és az elképzeléseik mellé egyértelműen. Egyszerűen voltak, vannak, tudni lehet, hogy a személyük nem áll távol a Fidesztől, de vajon lesz-e az elképzeléseikből kormányprogram?

És persze ott van a Navracsics által összekalapált hivatalos pártprogram, az Erős Magyarország címet viselő 96 oldalas dokumentum, amely persze kellően általános, mint minden pártprogram, de azért azt se lehet mondani, hogy hülyeségekkel van tele. Korrekt anyag.

A fent említett urak tehát az elmúlt időszakban gondoskodtak a Fidesz szakértői imázsának karbantartásáról. Ennek eredményeképpen folyamatosan ott van a levegőben, hogy lehet, hogy a Fidesz - ha kormányra kerül - mégsem fogja újra bevezetni a kádári értelemben vett gulyásorbánizmust, hanem lehet, hogy megcsinálja mindazt a gazdaságban, az államháztartásban, az egészségügyben stb., amit a jelenlegi kormány nem tudott vagy nem mert. Reformokat hajt végre. Lehet, hogy nem is gondolják komolyan mindazt a sok baromságot, amit a népszavazási kampányban mondtak. Még az is lehet, hogy Morvai Krisztina nem lesz igazságügyi és fogsorcsattogtatási miniszter.

Miért kellett ebbe most Orbánnak belepancsolnia? Miért kellett ez a hülye kiszivárogtatósdi, színművészeti egyetemi szeánsz, Kéri Lászlóval súlyosbítva?

A válasz röviden: Orbánnak előbb-utóbb színt kellett vallania, de ezt nem tehette meg nyíltan. Olyan szintű ugyanis a belpolitikai instabilitás (már önmagában a kisebbségi kormány létezéséből kifolyólag), hogy gyakorlatilag bármikor lehetnek választások, amiket jelenlegi álllás szerint a Fidesz fog megnyerni. Értelemszerűen most már mindenkit nagyon érdekel, hogy mit csinálna a Fidesz az országgal, ha kormányra kerülne, és joggal. Főleg, hogy a hivatalos jobboldali politika és a jobboldalhoz köthető szakértők által vázolt elképzelések között nagy az ellentmondás. Ilyen körülmények között csak Orbán önthet tiszta vizet a pohárba, hiszen a jobboldalnak minden tekintetben és minden kérdésben megkérdőjelezhetetlen vezetője. Annak van súlya, amit ő mond.

Nem csinálhat azonban látványosan segget a szájából. Még kevésbé teheti ezt meg az általa új többségnek nevezett, igencsak heterogén tábor szájával. Nem vághatja az arcukba, hogy megszorítások lesznek, amivel évek óta etetlek benneteket, az hazugság, csak nem gondoltátok komolyan, hogy komolyan gondolom? Orbán nem mondhat őszödi beszédet, ha máshonnan nem, Gyurcsány példájából megtanulhatta, hogy ez a tökönszúrással egyenértékű. (Mint ahogy azt is megtanulhatta, hogy olyan, hogy zártkörű esemény, nem létezik, mindig minden kiderül. Ezért nem szabad egy politikusnak káromkodnia vagy igazat mondania, kivéve, ha kifejezetten az a célja, hogy nyilvánosságra kerüljön.) A győzelem után nem lehet megmagyarázni, hogy ami miatt ránk szavaztatok, azt nem gondoltuk komolyan. Az esetleges menekülési útvonalakat már a választások előtt ki kell építeni, hogy legyen mire hivatkozni a népszerűtlen intézkedéseknél. Így dolgozik egy profi (ellentétben Gyurcsánnyal, aki ugye nem profi).

Épp ezért szép lassan, kíméletesen és főleg _előzetesen_ be kell nekik adagolni, hogy nagyon fog fájni. Meg persze meg kell nyugtatni a hazai gazdasági köröket, a nagykövetségeket, az ún. szakértőket, akik a közbeszédet alakítják, a külföldi befektetőket, meg mindenkit, aki számít. El kell hitetni velük, hogy a Fidesz komoly, kormányképes erő, és nem fog hülyeségeket csinálni. Fel kell készíteni a közvéleményt és a döntéshozókat a megszorításokra.

Erre bemelegítésként kiválóan alkalmas volt, hogy Járai/Hamecz/stb. hetente nyilatkozott olyasmiket, amiken oda-vissza aléltak a külföldi minősítő intézetek meg a vezető közgazdászok. Ezt veszélytelenül meg lehetett tenni, hiszen az "új többség" nagy része nem olvassa a Heti Válasz publicisztikai rovatát. Őket Orbán tudja elérni, ha ő adagolja, talán lenyelik a békát. Viszont ő sem törhet ajtóstul a házba, kezdetnek bőven megteszi egy ilyen kis zártkörű szeánsz, ahol nem is azt mondtam, és mit tesz Isten, kiszivárgott, pedig megígérték, hogy nem mondják el senkinek.

Orbán tehát a jelek szerint ügyesebben csinálja, mint Gyurcsány, tanult az ellenfél hibájából. De elég lesz-e ennyi? Lenyeli-e az új többség a békát? Hogy reagálnak majd a kádári tömegek, a nyugdíjasok, ha - a mégoly gondos adagolás ellenére - rájönnek, hogy be lettek csapva? És vajon elhiszi-e az akív réteg, a középosztály, hogy ezentúl rá lesz támaszkodva, és nem lesznek ostoba kapitalizmusellenes szólamok?

És mit fog szólni az új többség jobbszéle a Gárdának kiutalt két pofonhoz? Orbán az elmúlt években sokat tett azért, hogy az egyatábor keretei között a jobbközép és a szélsőjobb közötti határok elmosódottá, könnyen átjárhatóvá váljanak. A szélsőjobbon pedig a Magyar Gárdának komoly kultusza kezd kialakulni. A Horthyra való hivatkozás persze kedves - szinte - minden jobboldali fülnek, de őszintén szólva nem igazán megnyugtató a párhuzam. Horthy - pontosabban Bethlen - valóban pofonokkal kívánta kordában tartani a szélsőjobbot, ami egy darabig ment is, de a közvélemény radikalizálódását és a szélsőséges eszmék terjedését adminisztratív eszközökkel nem lehet megakadályozni. Ahhoz például olyan jobbközép politika kell, amiről egy pillanatra sem tételezhető fel komolyan, hogy gesztusokat tesz a szélsőjobb szavazóknak, esetleg együttműködik egy szélsőjobb parlamenti párttal. Márpedig most nem ez a helyzet - és akkor sem volt az.

Veszélyes az a mutatvány, amit Orbán most bemutat. Lényegében ugyanarra készül, mint Gyurcsány: esetleges kormányra kerülése után a korábban általa hirdetettekhez képest gyökeresen más politikát akar folytatni. Annyi a különbség, hogy mindezt ügyesebben próbálja csinálni, igyekszik jó előre kikerülni a buktatókat. Arra teremt alapot, hogy utólag a 180 fokos fordulatra azt mondhassa, hogy az egy szerves fejlődés eredménye. Hiszen szó volt róla, lehetett látni, hogy ezt kell csinálni, hogy ezt fogjuk csinálni...

Ha nem sikerül a mutatvány, botrány lesz. Ha sikerül, az már önmagában botrány, hiszen azt jelenti, hogy kormányra kerülve egy laza fordulattal nyugodtan lehet az ellenzékben folytatott politika szöges ellentétét művelni. Vagyis társadalmi támogatottság nélkül kormányozni, amit ugye nem lehet, mert egy demokráciában ez nem egyszerűen botrány, hanem a dolog természetéből adódóan nem működik. Mint azt a jelenlegi kormány példája is mutatja.



Orbán logikáját követve Orbán mutatványa nem sikerülhet, mint ahogy Gyurcsány mutatványa sem sikerülhetett. Én most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a második mutatványos felsülése után ki lesz az a politikus, aki egy árnyas fa alatt nevetgélve elmagyarázza az újságíróknak, hogy mit rontottak el a neves elődök.

Új bejegyzés a népszavazásról a Konzervatóriumon, benne vita Lánczi Andrással. Megismerkedhetünk egy elbujdokolt maláj törzzsel is.

Mi legyen most vasárnap a népszavazással? Elmenjünk, ne menjünk, igen-igen-igen, vagy épp nem-nem-nem? Elmenjünk egyáltalán? Most azon túlmenően, hogy országos népszavazásról van szó, lassan illene azt is eldönteni, hogy milyen programot csinálunk hétvégén a családdal, dönteni kell: a langyosakat kiköpi az Úr.

Pedig pont valami ilyesmit akarok mondani, amolyan langyosat.

Röviden: én nem megyek el szavazni, és ezt ajánlom mindenkinek. Tóta W.-vel értek egyet: hülye kérdésekre nem kell válaszolni, márpedig ezek hülye kérdések. A tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj az egészségügy, illetve a felsőoktatás átalakításának egy-egy részleteit jelentik, amelyeket nem lehet kiragadni az összefüggéseik közül. Ez igaz akkor is, ha egyébként támogatjuk pl. a tandíjat, és igaz akkor is, ha nem. Népszavazást nem érdemes ilyen témákról tartani, mert a választópolgár ilyen szakpolitikai részletkérdéseket egész egyszerűen nem képes megítélni. Nem az ő dolga, hanem a képviselőké: a kormányé meg az ellenzéké. Nyújtsanak be róla törvényjavaslatot, szavazzák meg vagy éppen le, vitassák meg, osszanak-szorozzanak. Erre vannak, nekem ezzel semmi dolgom.

A népszavazás szerintem olyan nagy jelentőségű kérdések eldöntésére alkalmas, amelyekhez nem kell feltétlenül szaktudás, mert egyszerűek, könnyen átláthatóak mindenki számára, aki komolyan veszi azt, hogy ő állampolgár (lásd például 1990-ben a négyigenes népszavazást). Vagy ha bonyolultak is, olyan nagy jelentőségűek, hogy a népnek kell dönteni bennük (pl. új község létrehozása, EU-csatlakozás, de más országokban gyakran kell népszavazást tartani az alkotmány módosításáról).

Ezt persze mind a kezdeményező Fidesz, mind a kormány tudja. A népszavazás most is hűségpróba: ha igennel szavazol, akkor fideszes vagy, ha nem, akkor kormánypárti (igaz, a kormányoldal megosztott, hiszen az SZDSZ kampányol az egyértelmű nemre, az MSZP kampánya taktikai megfontolásokból úgy jön, mintha menne). Teljesen elsikkad az, hogy pl. a tandíj ab ovo elvetendő dolog-e, vagy pedig egyébként jó lenne, csak épp ebben a formájában haszontalan. A kérdés arra redukálódott, hogy akarnak-e az emberek többet fizetni, vagy sem. Vagy még inkább arra, hogy Orbánék össze tudnak-e elég kormányellenes protestszavazatot gyűjteni, ami után... lemond a kormány? Elszégyelli magát? Egyszerűen csak vereséget szenved? Mindegy, a biciklit tolni kell előre, különben felborul.

Én ebben nem akarok részt venni. Ez egy újabb mókuskerék, amibe bele akarnak gyömöszölni, és hűségnyilatkozatot akarnak belőlem kicsikarni egy olyan kérdésben, amelyet nem az én dolgom eldönteni. Persze nem szívesen hagyok ki szavazást, mert az állampolgári passzivitás az olyan snassz, de azért minden hülyeségbe nem kell beszállni.

A kísértés persze nagy. Kerpel-Fronius Gábor például arra buzdít, hogy rajzoljak pöcsöt a szavazólapra, és ezzel a gesztussal - az érvénytelen szavazattal - fejezzem ki, hogy mit gondolok erről az egész nyálverésről, és úgy általában a politikai elitről. Szeretjük a Kispált, nem arról van szó, de valahogy mégse tetszik az ötlet. Talán azért, mert nem túl konstruktív módja a politikai elittel szembeni kritikának. Egy dacos elutasító gesztus, ami tényleg alkalmas lehet az elégedetlenség kifejezésére, de csak akkor, ha nagyon sokan élnek vele (mondjuk százezres vagy milliós nagyságrendben), egyfajta passzív rezisztenciaként. Erre pedig nincs sok esély, az emberek morognak, elégedetlenek, de még egy passzív rezisztenciához is túl passzívak (szubpasszívak, haha). Másrészt nem következik az érvénytelen szavazat(ok)ból semmi. Ha elutasítjuk a jelenlegi elitet, akkor már azt is meg kéne mondani, hogy kit állítsunk a helyére. Legyen-e új erő, és ha igen, akkor ki, milyen programmal? Erre ez a népszavazás nem alkalmas.

Ellenpélda: 2004-ben elmentem a kettősállampolgárságos népszavazásra, pedig azt a kérdést legalább akkora hülyeségnek tartottam, mint ezt a mostanit. Sokáig nem is akartam elmenni. Aztán úgy gondoltam, hogy bármennyire is álkérdés a kettős állampolgárság, és bármennyire is alkalmatlan arra, hogy népszavazás döntse el, el kell menni. Mégpedig azért, mert minél kevesebben mennek el, és minél kisebb az igenek aránya, annál nagyobb pofont kapnak a határon túli magyarok. Az ő helyzetükben egy efféle elutasító gesztus borzalmas hatásokkal járhat, végképp elidegenedhetnek tőlünk. Tehát elmentem és igennel szavaztam erre a kérdésre, ha úgy tetszik, kármentő jelleggel: ha már valaki volt olyan szemét, hogy felelőtlenül iderángatott egy álproblémát, legalább az érintettek ne szívjanak nagyot (akiknek a micsodájával épp a csalánt verik).

De itt és most én nem látok olyan helyzetet, amikor egyfajta erkölcsi kötelesség lenne letenni a voksot egyik vagy másik irányba. Orbán hajtja a mókuskereket, mert muszáj neki előre menni, Gyurcsány pedig már pihenne egy kissé. Mi ebbe a játékba nyilvánvalóan mókusnak kellünk, hajtani a kereket.

Én még egyszer nem szállok bele.

(A kép forrása: www.kert-diosd.hu)

A Szélsőközép, a magyar média nyughatatlan vándorcigánya ismét kénytelen volt felszedni a sátorfáját és továbbállni. Egy hónapja indult Puzsér és Gödri - ezúttal a változatosság kedvéért Szélsőközép című - műsora a Radiocafén, majd február 7-én a rádió kiadta Puzsérék útját (a hivatalos közlemény az előbb belinkelt Szélsőközép-bejegyzés 66. kommentjében olvasható). Az indoklás szerint azért, mert "olyan mennyiségű és mértékű negatív visszajelzés is érkezett rádiónkhoz a szélsőközéppel kapcsolatban, hogy azt már nem hagyhattuk figyelmen kívül. a műsor sajnos minden szándékunk ellenére még ebben a némileg szelídebb hangvételű változatában is olyan mértékű felháborodást és értetlenséget váltott ki sokakból, hogy arra reagálnunk kellett".

Ezek után a főszerkesztő a közleményben körülbelül azzal indokolta a műsor megszüntetését, hogy a negatív hallgatói reakciók eredményeképpen a folytatás olyan kompromisszumokat követelt volna a felektől, amelyek már a műsor lényegét is érintették volna, ennek a rádió vezetése pedig nem látta értelmét. (A pontos szöveget most nem idézem, a fenti link mögött elolvasható, nekem kb. ez jött le belőle.)

Egy korábbi bejegyzésemben szolidan lelkendeztem afölött, hogy pont kedvenc rádióm fogadta be Puzsérékat. A Radiocafé a 20-30-as pesti értelmiség rádiója, egy könnyed, laza rétegadó, enyhén, de nem bántóan sznob beütéssel, vállalható, időnként nagyon jó zenékkel. Pont a közéleti vonal hányzott belőle. (Igaz, vannak ilyesfajta műsorok, az Egál, vagy az Európa Kávéház, de ezek annyira közhelyesek és felejthetőek, hogy szinte fájnak, csak megszokásból nem kapcsoljuk ki ilyenkor otthon a rádiót, pedig fokozni kéne már az éberséget.) Ez a réteg ugyanis egyáltalán nem apolitikus, van igénye a közéleti témákra, épp ezért tartottam logikus lépésnek a Radiocafé részéről a profilbővítést.

Annál is inkább, mivel a jelek szerint a rádió komolyan vette Puzsérékat: a szpotok, a beharangozók, a főcím, az egész műsor megjelenítése illeszkedett a többi műsor közé, meg volt csinálva, nem az történt, hogy Puzsérék mindennap beültek a stúdióba, és lenyomtak két órát, miközben valaki megnyomta a Play, majd a Stop feliratú gombot. A műsor a rádió részéről is ki volt találva, és komolyan volt véve (legalábbis kívülről így látszott). Úgy tűnt, hogy a Radiocafé vevő Puzsér vértolulásos ordibálására, és hajlandó befogadni a kreatív verbális tébolyt.

Mi volt akkor a baj? Tényleg azért vetettek véget az egy hónapja tartó műsorfolyamnak, mert sok negatív visszajelzés érkezett? Vagy ez csak kamu? (Összeesküvés-elméletek előnyben.)

Szerintem nem kamu, a hivatalos közlemény alapvetően őszinte, még ha nem is tár fel minden, a döntéshez vezető megfontolást (vö. nem bontja ki az igazság minden szeletét, vagy hogy is mondják ezt magyarul). Azt hiszem, a Radiocafé egyszerűen megijedt.

Ez ugyanis egy nagyon kedves, szerethető rádió, jó zenékkel, időnként egészen érdekes műsorokkal, egy pár karakteres arccal, némi jópofizással, és mint már mondtam, egy adag sznobizmussal. Ebbe az összképbe pedig a túlzott kockázatvállalás nehezen fér bele. Sokkal könnyebb a közéleti vonalat egy-két helyeskedő EU-s műsorral meg esélyegyenlőségi tárgyú értelmiségi ömlengésekkel letudni, mint belecsapni a lecsóba. (Van barátod. vs. Van ellenséged.) Elitkritika, globalizációkritika, belpolitika önmagában is rázós területek, hiszen ezeket valamilyen szintű állásfoglalás nélkül nem lehet megúszni, hát még ha Puzsérék csinálják a műsort.

Az egyértelmű állásfoglalás pedig több okból is rizikós. Egyrészt egy profitorientált rádió számára szempont, hogy a politikai vonal megjelenése hogyan hat pl. a hirdetőkre (ehhez egyáltalán nem értek, nem tudom megítélni, hogyan hat, de a megfontolás biztosan létezik). Másrészt a hallgatók ehhez a stílushoz valóban nincsenek hozzászokva: egy gourmand-rádió gourmand-közönségéről van szó, amelyik élvezhető zenére, mérsékelten érdekes beszélgetésekre van beállva, szóval egy színvonalas háttérrádióra, amibe azért időnként komolyabban is bele lehet hallgatni. Erre jön ez az ordibálás. És bár ez a generáció, amelyik a Radiocafét hallgatja, politikafogyasztás terén tudatosabb, mint a magyar társadalom többsége, a politikaundor reflexei krízishelyzetekben itt is előjöhetnek.

Érdekes kísérlet volt, és valószínűleg nem is népszerűtlen, mert a Puzsér-hívők a korábbinál profibb körülmények között fogyaszthattak politikai látomásos költészetet, így talán a számuk is nőtt. Ezzel egyébként valószínűleg a Radiocafé hallgatottsága is emelkedett. De nem is ez a fontos, mert a rádió nem ezen a téren, hanem hosszú távon nyert volna sokat a Szélsőközéppel. Egy olyan elemmel bővíthette volna az arculatát, amely előbb-utóbb talán kinevelte volna a közönségét a rádió táborán belül, és a műsor valamilyen módon konszolidálódott volna (ez nem jelent feltétlenül egyet az ellaposodással). Ugyanakkor a rádió számára esély nyílt arra, hogy egy kicsit komolyabbá, pontosabban komolyabban vehetővé váljon. Persze ehhez több bátorságra lett volna szükség.

Kíváncsi vagyok, hogy a Szélsőközép útkeresése merre folyatatódik, mert ennyi hányattatás után rendszerint a bezárkózás és a meg nem értett vátesz póza szokott következni. Sokkal nehezebb olyan új utat keresni, amelyen profi módon lehet az üzenetet egyre szélesebb kör számára eljuttatni, de úgy, hogy azért túlságosan elkurvulni se kelljen.

Puzsérnak sajnos az első szerep is remekül állna, de remélem, ennél azért egy kicsit becsvágyóbb.

Valamiért eltűntem. De már itt vagyok. Egyelőre elég ennyi? ;)

Most inkább olvasok, nem írok. Konkrétan Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok című könyvét olvasom, nagyon jó, annyira, hogy mindenképpen írok majd róla, lehet, hogy nem ide, hanem a Konzervatóriumra. Politikai eszmetörténet ez is, mint a szerző korábbi könyve, A zsidókérdés Magyarországon. Időnként azon kapom magam, hogy pl. reggeli közben eszembe jut valami belőle, amit még este olvastam, mire minden bevezetés vagy előzmény nélkül elmélyülten magyarázni kezdem Schwärzchennek, hiszen ennél fontosabb, aktuálisabb, életbevágóbb, izgalmasabb dolog nem létezhet a világon. Ő meg a legjobb feleség a világon, tehát feszülten figyel, időnként visszakérdez, és csak a legritkább esetben röhögi el magát. Igazából eddig egyszer sem tett ilyet, ami emberi nagyságát bizonyítja, hiszen normális ember reggeli közben komoly dolgokról beszél, pl. a gyerek legfrissebb viselt dolgairól, hogyan hozassuk el ...-ből (vidéki város) az új hűtőt, ilyenek.

Szóval írni kell erről a könyvről, mert minden egyes oldala ámulatba ejt, ha végeztem vele, írok is. És még vannak más témák is, persze, de ígérgetésből egyelőre ennyi elég is.

A másik dolog, ami intellektuális életembe mostanában pezsgést visz, ez a játék:

Snow Riders Finish the races to become the ultimate Snow Rider

Play this free game now!!

Miért van az, hogy akkor nyerek legkönnyeben, ha a lila színű, big schock névre hallgató motorossal játszom? Ha pl. a kékkel, ami szerintem sokkal jobban néz ki, azonnal levernek. Lehet, hogy erről is kéne írni.

Az előbb már mondtam, hogy régi mániám nekem a rádió. Ami jó, mert mostanában nagy mozgolódás van a rádiók környékén: az elmúlt év egyik nagy eseménye  Magyar Rádió, azon belül is főleg a Petőfi átalakítása volt. Az újév nagy dobása pedig Puzsérék rádiós feltámadása: holnap délután 5-kor debütál a Radiocafén a Szélsőközép.

Most nem is csak afelett örömködöm, hogy a már jól ismert, kissé idegbeteg tónusú közéleti megmondás ismét ott fog hemzsegni az éterben, bár ennek is, nagyon is. Azt tartom a magam részéről izgalmasnak, hogy pont a Radiocafé fogadta be őket, én ezt az adót ugyanis családostul rendszeresen hallgatom, és eddig pont ez hiányzott belőle: a politika és a közélet (leszámítva az esélyegyenlőségi témákat, de azok engem különösebben nem érdekelnek). Nyilván jó üzlet ez nekik, mivel Puzsér azért valószínleg hoz hallgatókat, de talán nemcsak erről van szó. Hanem arról is, hogy a Café törzsközönsége az a 20-30-as pesti értelmiség, amelyik nem nézi le egy az egyben a politikát (ellentétben mondjuk a Nagy Generációval, azaz a szülők nemzedékével). Igénye, az volna rá. Na nem (csak) a nettó pártpolitikára, a szép lassan konzerválódó régi beidegződésekre, hanem a közt ténylegesen érintő témákra, az egészségügyi reformtól a tömegközlekedésig. (Ez a célközönség pl. a fogyasztói jogok tekintetében is sokkal tudatosabb, lásd pl. Tékozló Homár.) Ebből a szempontból teljesen logikus lépés a Radiocafé részéről a profil bővítése, még ha nem is biztos, hogy teljesen tudatos.

Olyan furcsa, hogy ehhez képest a közrádió mintha téli álmot aludna. Lehet, hogy ez Such György kemény munkájának a jele, a háttérben dolgoznak a légkalapácsok és van finommechanika is, készülnek a műsortervek, tombolnak az agyak - de azért lassan jó lenne valami eredmény. Persze, örülünk, hogy Farkasházy repült, az ember mindig a legnagyobb porcicákkal kezdi a takarítást, na de mi jön a helyébe? A nagyon zene teljesen rendben van, de - bármilyen banálisan hangzik is - műsorok is kellenének. Tök jó, hogy plusz egy olyan adó van a Café mellett, amelyik nem junkzenét sugároz, és vidéken is fogható. De ez kevés.

Igazából nem is csak műsorok kellenének, hanem arcok. Összetéveszthetetlen arcok, akik lehetnek akár kicsit gázosak is, de nem baj, legalább karakteresek. Ilyen például a Cafén a zenei szerkesztő, Nesta, aki - mint minden valamirevaló zenebuzi - enyhén sznob, mindenesetre ez elég ahhoz, hogy a sztenderd hétköznapi reggeli műsor (Milliók reggelire) egyik állandó kelléke az ő rituális szívatása legyen. (Na halljuk, Nesta ma reggelre milyen borzalmat készített be nekünk a lejátszóba stb.) Folyamatosan szállítja a mainstream világzenei újdonságokat, kifogástalan(nak szánt) angol kiejtéssel tájékoztatja a közönséget a legfrissebb heti zenei top 10-ről, tökéletesen képben van az aktuális nyugati értelmiségi zenei trendekről - és ez így teljesen rendben van, még ha egy kicsit vicces is, vagy egyenesen idegesítő. Néha hülyét kapok a hatszázadik afro-worldmusic előadótól vagy az aktuális gogolbordellótól, de a rádió az ide-oda tekergetés közben összetéveszthetetlen, és ez a fontos. Van mihez viszonyulni, van mit szeretni/néha kicsit utálni. (És akkor még lehetne más műsorokat/arcokat is említeni, mert a rádiónak nemcsak a zenei profilja éles, de erről talán később.)

Valami ilyesmi kéne a Magyar Rádiónak is, meg persze azon belül a Petőfinek, a vállalható zene önmagában kevés. Suchnak valószínűleg nehéz dolga van, de néha az előremenekülés is jó megoldás.

Például nyilván meredek lett volna, de meghívhatta volna a facér Puzsért, hogy vezessen közéleti műsort a közrádióban. Puzsér mint közszolga, a Szélsőközép mint közszolgálati műsor.

Meredek lett volna?

(A képet a hungarianjazz.com-on találtam.)

Az volt a fantasztikus az utóbbi napokban, hogy nem történt semmi, amit ide, erre a blogra vagy a Konzervatóriumba megírhattam volna. Illetve természetesen történt, pl. Sólyom politikai vétója az egészségbiztosítási törvénnyel kapcsolatban, de bevallom, nem volt annyira fontos, hogy foglalkozzak vele. Érdekelt, persze hogy érdekelt, amúgy is érik már benem valami Sólyommal, illetve a legutóbbi viselt dolgaival kapcsolatban, de nem most. Most ünnepek vannak: család, nagy kajálások, egy rakás ajándék, 26-án egymás hegyén-hátán 20 rokon 50 négyzetméteren, mindenki egyszerre zabál, beszélget, ordít, röhög, enni kér, eszik magától, leveri, kiönti, iszunk még egy pálinkát? persze, de a gyereknek tölts egy kicsit kevesebbet! Szóval Karácsony, jön a Szilveszter, persze közben volt egy kis munka is, de ez se olyan lényeges. Ünnep van, amit - a még mindig büszkén tornyosuló sütemény- és szaloncukor, valamint egyébkaja-hegyeken túl - az is jelzett, hogy voltak komplett napok, amikor be se kapcsoltuk a gépet. llyen is kell.

Meg talán az is kell, hogy ne mindig politikáról legyen szó ezen a blogon. Motoszkál bennem csomó olyan téma, ami nem kifejezetten politika, de meg kéne írni, pl. a Magyar Rádió, a Petőfi átalakulása. Politika ebben is van, de talán nem ez a legfontosabb része, és különben is, engem személyes élmények is fűznek a Magyar Rádióhoz még boldogult úrfikoromból, Schwärzchen-nel meg rendszeres rádiófogyasztók vagyunk. (Szalonnával. Sok szalonnával.) Szeretnék könyvekről is írni, mert az utóbbi időben - hála Istennek - megint olvasok, méghozzá aránylag sokat.

Persze tulajdonképpen ez is politika, tágabb értelemben, ha úgy vesszük. (Úgy vesszük.)

Az elmúlt évet pedig nem értékelem, mert annyi minden történt, hogy gyakorlatilag nem tudom számbavenni, részletezni, rendszerezni. Legfeljebb arról tudok beszámolni, hogy rám mi tette a legerősebb benyomást.

A magyar politikában folytatódik az esztelen szekértábor-politika. Miután 2006-ban sikeresen megtörtük a rendszerváltás óta hallgatólagosan létező erőszak-moratóriumot, idén is bátran éltünk vele, lásd kordonbontás, Molotov-koktél Kóka házára, Csintalan megverése. Van már politikai szervezetünk, amely a politikai erőszakkal való fenyegetésre épül: Magyar Gárda. De ami ennél is virulensebb, az a verbális erőszak, a fenyegető hangnem egyre általánosabbá válása: kuruc.info, amely már nem egy elszigetelt kis szélsőjobb portál, hanem hovatovább viszonyítási pont. A legújabb pedig az, hogy Tomcat "Petárdastop Kommandókat" szervez szilveszterre: a jogszabályi tiltás ellenére petárdázókat egyszerűen megverik, ha már a töketlenkedő rendőrség nem képes megvédeni a rendes magyar embereket. Tisztára mint A hét mesterlövész, már csak a szerelmi szálról kell gondoskodniuk, a siker garantált. (Tomcat Bombagyáráról egyébként Shenpen írt figyelemreméltó dolgokat, érdemes lenne egyszer továbbgondolni, már ami a politikai erőszakot, meg az ő újsütetű kultuszát illeti.)

Persze vannak másmilyen viszonyítási pontjaink, pl. a 2005 óta köztársasági elnök Sólyom László. Erős karakter, tele ellentmondásokkal. Írtam már róla (itt és itt), és még fogok is.

Ami pedig engem illet: eljöttem a freeblog-ról, és nem bántam meg: nagyobb itt a nyüzsgés, zajlik az élet, és ez tetszik, remélem, nemcsak nekem. Meghívtak a Konzervatóriumba is, ahova ha nem is gyakran, de igyekszem több-kevesebb rendszerességgel írni, és persze kommentelni is. Jó hely, mert náluk kiélhetem a teoretikusabb énemet is, és - amellett, hopgy a szerzőgárda is pihentetően sokszínű - rengetegféle fazon megfordul a kommentelők között.

Zajlik az élet, de csak zajoljon.

A Fővárosi Főügyészség keresetet adott be a Fővárosi Bíróságra, melyben a Magyar Gárdát létrehozó és működtető egyesület feloszlatását kérte a tatárszentgyörgyi rendezvényen elhangzottak miatt. Az ügyészség szerint a szónokok megszegték a faji megkülönböztetés tilalmát, megsértették az emberi méltóságot és félelmet keltettek Magyarország cigány lakosságában.

Kell ez?

Egyáltalán, mi ez: felesleges izmozás, amely csak a mártírgyártásra és a médianyilvánosság fenntartására alkalmas? Vagy épp ellenkezőleg: az igazságszolgáltatás csak a dolgát teszi, vagyis keményen és következetesen lép fel a Magyar Gárdával szemben? És persze hozzá lehet tenni az obligát összeesküvés-elméleteket: az egész úgyis csak a kormány műve, meg az egész hiszti csak a baloldalnak kedvez (ennek még van is némi igazságmagva). Tehát mehet az egész oda, ahova minden magyar belpolitikai esemény tartozik: bele a pártpolitikai kontextusba, annak is a süppedős-tyúkszaros közepébe.

Igazából nem tudok egyértelmű választ adni. Az összeesküvés-elméleteket se igazolni, se cáfolni nem tudom, ez bennük a szép. Nyilván jól jön a Gárdának a nyilvánosság, verhetik a mellüket két féltéglával, hogy "elnyomnak, elnyomnak, az erőszak velejárója a rendszernek!". Ugyanakkor ez a tatárszentgyörgyi kiruccanás, meg egyáltalán, ez az egész Magyar Gárda-jelenség a maga visszafogott militarizmusával azért egy kissé mégiscsak ijesztő. Valakinek csinálnia kéne már valamit, ahogy mondani szokás nagy fejvakargatások és hümmögések közepette.

Hát majd csinál a bíróság, ha tényleg csinálni kell valamit, nem? Ezért felesleges itt az okoskodás, hogy most akkor ha feloszlatja, az ennek árt/használ, ha meg nem, akkor meg annak. Végül is jogállamban élünk, és ha van egy egyesület, amely esetleg törvénysértően vagy egyenesen alkotmánysértően működik, akkor majd a magyar bíróság feloszlatja, ha ennek a feltételei egyébként fennállnak. És tulajdonképpen tökmindegy, hogy ezzel mártírt csinál-e belőlük vagy sem. Ha fel kell őket oszlatni a törvény alapján, akkor legyenek feloszlatva, és kész.

Már csak azért is az igazságszolgáltatás a legilletékesebb (azon felül, hogy a törvény szerint neki kell döntenie ebben a kérdésben), mert a Gárda pontosan az állami erőszakmonopólium kikezdése miatt veszélyes. Ne vonulgasson nemhogy a cigánysoron, de sehol Magyarországon senki egyenruhában, ha nem az állam adta rá az egyenruhát. Még akkor se, ha  fegyvere - egyelőre - nincs is. A jogállamiság egyik leglényegesebb eleméről van szó: csak az mondhassa nekem, hogy tessék továbbmenni, nincs itt semmi látnivaló, akit a közösség által hozott szabályok erre feljogosítanak, és akit a közösség által választott képviselők ellenőriznek. Ha pedig egy ilyen, jogállamiságot érintő kérdésben vita van, akkor a bíróság döntsön, és csakis a törvény alapján.

Ehhez persze az is kell, hogy a bíróság se dőljön be a fenti okoskodásnak, és ne kezdjen el méricskélni: ha feloszlatom, akkor jön a hiszti, ezzel lesznek tele az újságok, még a végén tényleg bedühödnek, hagyjuk ezt inkább, gyerekek, hadd vonulgassanak, legalább szem előtt vannak. Meg az is kell, hogy senki se akarjon a bíróság helyett hangosan gondolkodni, vagyis befolyásolni, finoman nyomást gyakorolni. És ezalatt nem csak a  kormányzatot, pontosabban nem elsősorban a kormányzatot értem, hanem mindenek előtt a médiát, a nyilvánosságot. Hatásvadász címlapok, cikkcímmel, lead-ek, blogbejegyzések: most tényleg nem kéne. Hagyjuk a bíróságot dolgozni.

Hiszti így is, úgy is lesz. Ha feloszlatják a Gárdát, lehet, hogy egy kisebbfajta pokol is elszabadul. De ha nem oszlatják fel, akkor is lehet, hogy elszabadul egy kisebbfajta pokol nemsokára.

Ó, azok a decens szürke zakók, világoskék inggel és szolid csíkos nyakkendővel - ma ez a normális, de abban az időben körözötteskenyér-színű kétsoros borzalmakban és öklömnyi nyakkendőtűben jártak a politikusok, szerencsére ez már a múlté.

Ólmos botokkal verték meg ma este Csintalan Sándort.

Amikor először megláttam ezt a hírt, sok mindenre gondoltam: hogy biztosan azért történt ez, mert a múltkor kipakolt az Indexnek az olajügyekről, és az interjúból az derült ki, hogy a 90-es évek közepén az MSZP rutinszerűen fölözte le az olajbizniszből a maga hasznát; meg az is eszembe jutott, hogy ez a Csintalan tulajdonképpen egy sötét alak, aki volt már az MSZP országgyűlési képviselője, ügyvezető alelnöke, polgármester-jelöltje, majd pár éve átállt a jobboldalra, és a nemzeti oldal Bolgár Györgyeként a Hír TV-n vezet betelefonálós műsort az igényes konzervatív médiapolitika nagyobb dicsőségére; hogy tehát tulajdonképpen ez a fazon egy politikai szédelgő, egy lézengő ritter.

De mindez most tulajdonképpen lényegtelen, főleg, hogy nem tudunk semmi biztosat arról, hogy mi áll a háttérben, az olajmaffia bosszúja vagy valami más. Ami viszont biztos: enyhén szólva aláássa a közbiztonságba és az egészséges, félelemmentes közéletbe vetett hitet, ha egy közszereplőt egy ilyen interjú után félholtra vernek. (Ólmos botokkal! Mintha valami vármegyei kortesharc kellős közepén lennénk a XIX. században. A vipera az már ciki?)

Egyáltalán: senkit se verjenek félholtra. Csintalan épüljön fel, jobbulást neki.

(A kép a port.hu-ról származik.)

Sűrű hete volt a magyar belpolitikának, különösen a jobboldalnak. A csütörtöki Magyar Hírlapot olvasva számomra egyértelmű volt, hogy ha bejegyzést írok, mindenképpen arról kell írnom, hogy Bánk Attila meghívására összegyűlt 50 volt (?) kisgazda politikus, akik szerint ismét ideje történelmet írni, és végre felvállalni a magyar vidék képviseletét. Magyar vidék, magyar vidék, Bánk Attila kell neked, meg Lányi Zsolt, csak még nem tudsz róla - gondoltam, de aztán továbbolvastam a cikket:

Bánk Attila szerint a találkozón nem váltották meg a világot, új politikai pártot sem alapítottak (...)

Se világmegváltás, se újpárt-alapítás? Csak a szokásos bágyadt tiltakozás a vidéki iskolabezárások miatt... már a kisgazdák se a régiek. Hol van már a tavalyi hóTorgyán?

Persze nem illik a döglött oroszlánokat rugdosni. Csak épp sokkal kevésbé megerőltető, mint mondjuk a Fideszt. A Fidesz ugyanis újabban úgy viselkedik, mintha komoly ellenzéki párt lenne: programot ír, méghozzá 96 oldalasat, Erős Magyarország címmel. Ezt pedig nem lehet néhány odavetett nyegle mondattal elintézni, mint szegény Csúcs Lászlóékat. (Hülyeség teszem azt azzal hadonászni, hogy 2010-ben lesznek a választások, korai még a programírás - a Fidesz A polgári Magyarországért c. vitairata pl. 1996-ban már kész volt, a választások meg ugye 1998-ban voltak.)

Nincs mese, ezt a 96 oldalt el kell olvasni, úgyhogy megyek is. Az mindenesetre megnyugtató, hogy vannak benne képek.

A Sólyom és a Mazsihisz közötti vita tulajdonképpen egész kulturált. Ahhoz képest, hogy zsidótéma, nincs is különösebb hiszti. Az elnök alkotmánybírósági normakontrollra küldi a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvénymódosítást, mivel szerinte aránytalan, túlzó, sérti a jogbiztonságot, tehát alkotmányellenes. A Mazsihisz erre demonstratívan megsértődik: lehet, hogy te nagy jogtudós vagy, de nekünk ez fontos, úgyhogy nem megyünk el hozzád ebédelni, lakj jól a barátoddal. Sólyom (pontosabban a hivatalvezetője) mint valami türelmes ügyfélszolgálatis visszaír: értem én, hogy nektek ez érzékeny téma, de nem csak az a fontos, hogy meg legyen oldva a kérdés, hanem hogy jól legyen megoldva. Amit meg most a Kormány beterjesztett, az nem jó.

Mondom, nem olyan vészes ez: a felek kölcsönösen körbenyaldossák egymást, boldog ünnepeket kívánnak, nem vizionálnak antiszemitizmust/az elnöki intézmény elleni támadást a másik oldalon, pedig a téma tálcán kínálná az ilyesmit. Kulturált vita van, színvonalasan megfogalmazott szakmai aggályok az egyik oldalon, végső soron érthető "problémaérzékenység" (egy kicsit morbid ezt így leírni, pedig erről van szó) a másikon. Mégis kár.

Van egy új blog, a Jobbklikk. Olyan friss, hogy szinte gőzölög még, az első bejegyzés dátuma november 23. Heten írják: Szabó Márk, Novák Tamás, Doncsev András, Navracsics Tibor, Lánczi Tamás, Benkő Levente és Ablonczy Bálint. Fiatal jobboldali arcok, némelyik reakciós. Szóval szolid, de határozottan jobboldali összeesküvésnek tűnik, aminek külön pikantériát ad, hogy az egyik szerző nemhogy jobboldali, hanem egyenesen a Fidesz frakcióvezetője.

Ízlelgessük még egy darabig, de az biztos, hogy az eddigi bejegyzések nem rosszak, bár olyan nagyon falrengetőek se. A kommentelők közé néha becsúszik egy-két munkáslevelező is. Nem baj, a Jobbklikk ígérete szerint december 3-án médiatörténelmet ír, ha el nem szúrja.

Mozgásban van a jobboldali (netes) nyilvánosság, helyezkedjünk el a képernyők előtt, nyissunk ki egy sört. (A blog egyébként kifejezetten ízlésesen néz ki, diszkrét pasztellszínek stb.)

De mi lesz a világszám december 3-án?

UPDATE december 3. 20:38. A világszám a délutáni parlamenti ülés online közvetítése és kommentálása volt. Lett volna, mert sajnos besült a mutatvány, nem működött a videó. De azért a kommentek olvashatóak.

Még nincs hivatalos eredmény, de az már biztos, hogy a romániai EP-választások eredményeképpen az RMDSZ is küldhet legalább 2 képviselőt az Európai Parlamentbe, és Tőkés László is bejutott.

Talán jobb így. Talán. Mert a balhé előbb-utóbb ki fog törni, hiszen az EP néppárti frakciójában valahogy együtt kell dolgozni, és bár az EU-s miliő valamennyire nyilván fegyelmezi majd a feleket (főleg az elején), a pad alatt megy majd a rugdosás. Ami előbb-utóbb kibukik.

Miért kibékíthetetlen ez az ellentét? Röviden: Tőkés és Markó Béláék a magyar történelemből már jól ismert kuruc-labanc ellentét modern kiadását prezentálják immár évek óta.

 

 

 

 

 

 

 

 

(Ismeretlen magyar festő: kuruc-labanc csatajelenet. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár.)

Az RMDSZ a klasszikus labanc stratégiát követi: megegyezni az elnyomó idegen hatalommal, de mindenáron. 1996 óta, mióta a párt minden regnáló kormánykoalíciónak tagja (vagy kívülről támogatja), kompromisszumok sorozatát kötötte meg a mindenkori román kormányzattal, elvileg a magyar érdekek védelmében. Fél szeme közben folyton Bécsen, akarom mondani Bukaresten: meddig lehet elmenni, mi az, ami még belefér, mi az, ami már nem. Másik szeme pedig a radikálisokon, akik egyre hangosabban követelik: csapjunk már végre az asztalra, elég a mutyiból, a korrupcióból, a végeláthatatlan alkuk sorozatából. Lesz autonómia vagy nem lesz autonómia, a kutyaúristenit?!

Tőkés László a romániai kurucok vezére, az örök ellenzéki (vö. protestáns). Ráadásul nemcsak habitusában forradalmár, hanem tényleg az: konkrétan ő robbantotta ki az 1989-es romániai forradalmat, az élete kockáztatásával. Békeidőben azonban használhatatlan. Nem is csoda: akikkel az ember egyszer már harcolt, azokkal nehezebb utána nyugodtan leülni és tárgyalni. (Igaz, voltak már a magyar történelemben olyanok, akiknek ez sikerült: pl. gróf Károlyi Sándor és Görgey Artúr. Igaz, ők mint hazaárulók maradtak meg a nép emlékezetében, részben a mai napig.) Ez a magyarázata annak, hogy a forradalmak hősei a legritkább esetben lesznek a konszolidáció levezénylői is egyben.  Sőt, a konszolidációt általában olyan politikusok viszik végbe, akik az azt megelőző harcokban nem az első sorokban küzdöttek (pl. Deák Ferenc). De ha Tőkést nem is érdekelte a történelem, legalább a saját hiúságára hallgathatott volna, és mondhatta volna magának: a csúcson kell abbahagyni.

A romániai magyarság ezúttal nem akarta véglegesen letenni a garast sem a labancai, sem a kurucai mellett (pedig az anyaország pártjai erőteljesen noszogatták). Ez, ha úgy vesszük, egyfajta józan belátásról tanúskodik, olyasmiről, ami szokatlan erény a magyar politikában.

Ezzel együtt a kérdés nyitva maradt: mi lesz a folytatás? Tudnak-e együtt dolgozni egymással az Európai Parlamentben a bejutott RMDSZ-esek és Tőkés László? Továbbmenve: ki fog győzni az erdélyi magyarság lelkében: a kuruc vagy a labanc? Mikor borul, és főleg merre borul a bili?

A Heti Válasz legfrissebb számában van egy interjú Finta Józseffel, Magyarország egyik sztárépítészével (sajnos nincs fenn a neten a szöveg). Finta ugye a '60-as évek óta az egyik legfoglalkoztatottabb fővárosi építész, a budapesti látképet nem kis részben az általa tervezett épületek dominálják (az Index témába vágó összeállítása itt olvasható). Az interjúban szóba kerül a szintén általa "megálmodott" esztergomi élményfürdő, amivel kapcsolatban Finta a következőt mondja:

"Vonzott, hogyan tehetek egy mai építészeti gesztust a gyönyörű történelmi városrész mellé."

Ó, azok a történelmi városrész mellé tett gesztusok. A bölcs, kissé rezignált, de azért még mindig aktív mester főhajtásai az elmúlt korok építészeti stílusai előtt.

Finta azért korábban nem volt ennyire szelíd: Budapestnek szánt gesztusait például nem a pesti történelmi városrészek mellé tette, hanem bele a közepükbe. Mint például a Westend, amelyik - semmi kétség - kaméleonként bújik meg a hagyományos újlipótvárosi és terézvárosi bérházak határán. Vagy a pesti Duna-sor, amelyet nyilvánvalóan a tradicionális Duna-korzó iránti tisztelete jeléül szórt meg szocreál szállodaépületekkel.



















(A kép a Budapest Marriott Hotelt ábrázolja, és a budapest-photo.hu-ról származik.)

További gesztusok még a Volga Szálló a Dózsa György úton, a szabadság téri Bankcenter, a rendőrpalota az Árpád-hídnál stb. (Mondjuk az Árpád-híd esetében a környék eleve nem volt túl esztétikus.) Látható, hogy Finta a '90-es években is képes volt meghallani az idők szavát, és a szürke egyen-szocreálról átállni a nem kevésbé fantáziadús acél-üveg épületekre. A lényeg, hogy az épület szervesen illeszkedjen a környezetébe, de semmiképpen se legyen fantáziátlan, esetleg sablonos.















(A kép a bankcenter.hu-ról származik, és meglepő módon a Bankcentert ábrázolja.)

Egy dolgot nem értek, de azt nagyon nem: miért lett ő az utóbbi években a jobboldal emblematikus építésze? (Makoveczet értem, az organikus építészet az olyan konzervatív szellemiségű dolog.) Ha már jobboldali  építészet (már ha van ilyen egyáltalán), akkor elsőre olyanok jutnak eszembe, hogy hagyománytisztelet, mértéktartás, hasonlók.

De ez? Ez minek kell?

Mi a közös Havas Szófiában, Wittner Máriában és az I. világháborúban?

Nem a blog cégjogi profilját építgetem, hanem konstatálom, hogy Puzsér Róbert kalandjai újabb fordulatot vettek: az Apokalipszis Rt.-nek helyet adó Pont FM - amely egyébként nagyjából csak erről a műsorról volt nevezetes - megszüntette a műsort.

Puzsért nyilvánvalóan nem kell egy pillanatig sem félteni, ugyanis egy exhibicionista állat, aki megtalálja a módját, hogy eljusson a nyilvánosságig, ez nála valószínűleg úgy működik, mint az életösztön. Biztos vagyok benne, hogy szerez magának mikrofont, képernyőt, bármit,  amelyen keresztül továbbra is elkövetheti nyilvános verbális túlkapásait (most is ott van a Hír TV meg a Szélsőközép). Tulajdonképpen ő maga egy két lábon járó verbális túlkapás.

Mindamellett sajnálom, hogy megszűnt a műsor, mert bár Puzsér egy nehezen elviselhető fazon, szórakoztató is, és ha az ember hozzászokik a folyamatos ordítozáshoz, kénytelen elismerni, hogy általában igaza van. A mostanában kibontakozó politically correct-ellenes mozgalom egyik legizgágább harcosa ő, aki folyamatos pergőtűz alatt tartja a magyar közéletet fogva tartó rossz beidegződéseket. A világért nem csinálnám utána, de jó nézni, ahogy valaki előrerohan, és elvégzi a piszkos munkát.

Persze nem egyedül: a műsor többi résztvevője, Dinnyés, Pilu, Parragh (és még sokan mások, a gárda nem volt teljesen állandó) sem lesz ezután hallható. Az ember azt gondolná, hogy Puzsér mellett a többi résztvevő csak az intellektuális hangfogó szerepét töltheti be, de azért azt vicces volt hallani, hogy a Mihályi Pétert szétszedő (szándékosan nem nevezem interjúnak) műsorban Puzsér volt az, aki nyugtatgatni próbálta a kissé besértődött reformközgazdászt, hogy nem akarjuk mi önt bántani, dehogy, nem harapnak a bácsik itt mellettem... Hát haraptak.

Az az érzésem, Puzsérnak rövid időn belül önálló TV-műsora lesz. Már csak ez hiányzik, szó szerint.

(A képet a Pont FM honlapjáról vettem.)

Meghívtak szerzőnek a Konzervatóriumba, amit nagy örömmel elfogadtam, úgyhogy ezentúl ott is olvasható leszek. Ez egy közösblog, amit - a nevéből is ki lehet találni - alapvetően konzervatív beállítottságú szerzők írnak. Egy komoly hely, na. Amikor szóltak, lányos zavaromban azt is elfelejtettem a válaszemilben megírni, hogy ha nem hívnak, lehet, hogy csak pár nap és én jelentkezem.

Már tudom is, hogy mit fogok oda írni.

Orbán Viktornak van egy saját tévéje, a saját honlapján. A legutóbbi "adás" több helyen elérte azt az ingerküszöböt, hogy írni kelljen róla: Will fanyalog, a Pufajkás Turul röhög, szóval mindenki hozza a formáját.

Az az igazság, hogy nekem ez a 24 című "adás" tetszik. Egyrészt nagyon igényesen meg van csinálva: profi fényképezés, fények, aláfestő zene, decens pasztellszínek. Másrészt mindenki nagyon jól játssza a szerepét. A család nyomát sem mutatja zúgolódásnak, pedig én Lévai Anikó helyében habozás nélkül lenyomnám a húsklopfolót annak a torkán, aki kora reggel, amikor emberfeletti erővel igyekszem menedzselni a család munkába/iskolába indulását, odapofátlankodik egy kibaszott kamerával. De nem, ők csinálják, és még csak azt se mondanám, hogy különösebben erőltetetten.

Persze, ettől még simán megbukhatna a dolog Orbánon. Ő azonban szintén parádés alakítást nyújt, pedig övé a legszarabb szerep. Most nem arról van szó, hogy gathering sajtótájékoztató hátán, írószövetségi smúzolás, nulla magánélet, mert ez együtt jár a szakmájával. A megdöbbentő, hogy mindeközben nem egyszerűen elviseli, hogy valaki közben állandóan ott ugrál körülötte egy kamerával, hanem egyenesen élvezhető alakítást nyújt.

Ez alapvetően annak köszönhető, hogy Orbánnak van humora, sőt, van öniróniája. Néha konkrétan kiröhögi saját magát, de legalábbis mindig van egy félmosoly az arcán: nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Persze, hülyeség, de ha már végig kell csinálni, csináljuk tisztességesen.

A politika manapság egy szórakoztató műfaj, ez nem vitás. Tehát ha van egy dörzsölt táncoskomikusunk, aki még másodvirágzásában is képes értékelhető teljesítményt nyújtani (sőt, momentán nála jobbat senki sem tud nyújtani), annak örülni kell.

Az viszont már nem ennyire örvendetes, hogy a mai magyar politika nagyjából itt véget is ér.

Van egy új blog az ajánlott blogok listájában, amelyik az előzmény-blogom listáján nem szerepelt: Kóczián Péter blogja (Politika és Élet cím alatt fut). Kóczián személyes kedvencem, az egyik legkövetkezetesebb és legkritikusabb beállítottságú újságíró a jelenlegi kínálatból. Simán felteszi az interjúalanynak azokat a kérdéseket is, amelyek bár indokoltak, de egyben nagyon kínosak is. Időnként mintha sportot űzött volna belőle, hogy elkötelezett jobboldali orgánumok alkalmazottjaként akár kebelbéli szent teheneknek is nekimenjen. Az elemzései  párját ritkítóan hideg fejűek, ami a magyar belpolitikában kuriózum. Ezek már jó ideje a Heti Válaszban jelennek meg, ahol a jelek szerint hagyják dolgozni, ami ritka bölcs döntés.

Idán január óta blogot is ír, ahol cikkeket közöl. Nem bejegyzéseket ír, hanem jó hosszú cikkeket, amik akár a HV-ban is megjelenhetnének. A blogja tulajdonképpen egyfajta netes publicisztika-gyűjtemény, még az is lehet, hogy a valamilyen okból le nem adott írásait teszi így kerülő úton közzé. A sablon teljesen minimalista, még menürendszer sincs rajta. Kommentelni azért lehet (én egyszer-kétszer próbáltam, de úgyse válaszol, meg annyira kevés komment van, hogy vita se alakul ki a többiekkel). Teljesen statikus az egész, nulla vizuális élmény, link - ez így nagyjából a blog mint műfaj halála.

Kár, mert annyi kakaó van ebben a fazonban, mint kevesekben...

(A kép forrása: szeretemmagyarorszagot.hu)

A Heti Válasz legfrissebb számában Zsuppán András Tudta, merte, nem tette címmel vonja meg Demszky Gábor 17 éves főpolgármesteri működésének mérlegét, előcitálva a legkínosabb kudarcokat, rosszul sikerült beruházásokat (pl. 4-es metró, közlekedési káosz). Az összefoglaló persze nem teljes, a cikk alján ott a folytatása következik. Apropóját az adja, hogy Demszkyt majdnem pontosan 17 éve, 1990. október 31-én választották meg.

A cikk jó - értelemszerűen nem teljes - összefoglalót ad arról, amit nagyjából mindannyian tudunk: Demszky rossz főpolgármester. Kiválóan ért a kommunikációhoz, egy-két jól megválasztott látszatberuházást (pl. a Nagykörút rekonstrukcióját) előtérbe tolva évekig sikeresen alakította a progresszív, szimpatikus, világos jövőképpel ("Világvárost építünk") rendelkező városvezető szerepét. Ha azonban aprómunkára, az élhető viszonyok mindennapi fenntartására kerül sor, lebukik: erre már nem képes, a város szép lassan egyre élhetetlenebb, koszosabb, rendetlenebb. És már vízió se nagyon van, csak a túlélés.

Ezzel együtt viszont profi politikus. Ő volt az első a rendszerváltás utáni Magyarországon, aki rájött arra, amire a magyar történelem során az összes valamirevaló, sikerorientált politikus rájött: hogy nem érdemes magát strapálnia.