A Heti Válasz legfrissebb számában Zsuppán András Tudta, merte, nem tette címmel vonja meg Demszky Gábor 17 éves főpolgármesteri működésének mérlegét, előcitálva a legkínosabb kudarcokat, rosszul sikerült beruházásokat (pl. 4-es metró, közlekedési káosz). Az összefoglaló persze nem teljes, a cikk alján ott a folytatása következik. Apropóját az adja, hogy Demszkyt majdnem pontosan 17 éve, 1990. október 31-én választották meg.

A cikk jó - értelemszerűen nem teljes - összefoglalót ad arról, amit nagyjából mindannyian tudunk: Demszky rossz főpolgármester. Kiválóan ért a kommunikációhoz, egy-két jól megválasztott látszatberuházást (pl. a Nagykörút rekonstrukcióját) előtérbe tolva évekig sikeresen alakította a progresszív, szimpatikus, világos jövőképpel ("Világvárost építünk") rendelkező városvezető szerepét. Ha azonban aprómunkára, az élhető viszonyok mindennapi fenntartására kerül sor, lebukik: erre már nem képes, a város szép lassan egyre élhetetlenebb, koszosabb, rendetlenebb. És már vízió se nagyon van, csak a túlélés.

Ezzel együtt viszont profi politikus. Ő volt az első a rendszerváltás utáni Magyarországon, aki rájött arra, amire a magyar történelem során az összes valamirevaló, sikerorientált politikus rájött: hogy nem érdemes magát strapálnia.

A magyar emberek egész egyszerűen nem igénylik, hogy a dolgok rendesen meg legyenek csinálva. Persze, felháborodnak, ha valami nem működik, de arra nagyon ritkán veszik rá magukat, hogy rendesen utánajárjanak, mi is a probléma, és aztán szép lassan, türelmesen, minden eshetőséget mérlegelve megoldják (vagy odaengedjék azt, aki ért hozzá). Lehetőleg úgy, hogy ne csak holnap, de évek múlva is működjön. Nagy felhorgadás, löttyös indulatok, asztalcsapkodás, eb ura fuckoff, gyors buhera, majd óriási kiábrándulás, letargia, az van. De úgyis elmúlik, és mehet minden elölről.

Következetesség, józan belátás, szorgos aprómunka, úgy, hogy nem kecsegtet azonnali és látványos eredménnyel, hanem talán csak sokára: olyan itt nincs. Demszky ezt felismerte, és rájött arra, hogy pont elég a magyar ember pofáját egy-két látszatberuházással, szép szólammal és permanens bazsalygással betömni. Itt az emberek nem fognak fellázadni azért, mert kosz van az utcán. Pontosabban lehet, hogy fellázadnak, de hogy maguktól takarítani nem fognak, az biztos.

Ezek után nem csoda, hogy Demszkyt sorozatosan újraválasztották: azt csinálja nagyban, amit mi kicsiben. Az sem csoda, hogy ennek eredményeképpen úgy elszemtelenedett, mint Berija a főtárgyaláson: ha nektek ez is jó, hát ezt kapjátok, sőt, még többet is, mást is, ha olyan kedvem van.

Persze nem kéne ennek a végtelenségig mennie. Mindjárt más lenne a helyzet, ha lenne alternatíva, lenne egy épkázláb ellenjelölt. Ennek pedig nyilván a jobboldalról kell jönnie, hiszen az SZDSZ mellett - több-kevesebb húzódozás után - az MSZP is felsorakozott Demszky mögé, és jelenleg nincs különösebb oka rá, hogy ezt a döntést megváltoztassa.

Tehát a jobboldal. Kik voltak eddig a jobboldal főpolgármester-jelöltjei?

Latorcai Jánost és Schmitt Pált nyugodtan elfelejthetjük. Mindketten karizma nélküli tucatpolitikusok, akiket azért állítottak csatasorba, mert személyükben a jobboldali egységet kellett demonstrálni, illetve vállalhatatlanul ciki lett volna, ha a jobboldal nem állít jelöltet. De senki sem gondolhatta egy pillanatra sem komolyan, hogy megválasztják őket.

Az egyetlen jobboldali jelölt, aki számára elérhető közelségbe került a főpolgármesterség, Tarlós István volt 2006-ban: csak egy hajszálon múlott a győzelme. A veresége, illetve maga Tarlós mint jelenség nagyon jól rávilágít a jobboldal Budapest-politikájának csődjére.

A mai magyar jobboldal nagyrészt zsigeri alapon áll Budapesthez. Ráülve a történelmi hagyományokra és a régóta beidegződött előítéletekre, a Fidesz és a jobboldali közönség a mai napig idegenkedve tekint a fővárosra. Néhány marhán kívül nyilván senki sem beszél már vörös rongyokról, bűnös városról és hasonlókról, de az ideáltipikus jobboldali kimondva-kimondatlanul a tökös vidéki gyerek környékén keresendő, aki lehet, hogy Budapesten él, de gyökereit, stílusát, értékeit tekintve igencsak távol áll a budapesti értelmiség mentalitásától. Kénytelen-kelletlen együtt él vele, de a szíve mélyén soha nem fogadja el olyannak, amilyen: rendetlen, színes, összevissza kavalkádnak, egymás hegyén-hátán különböző építészeti, kulturális stílusokkal, szokásokkal, ezerféle közlekedési útvonallal. Idegenkedik tőle, nem bízik benne, meg akarja változtatni. Ha már lakni kell benne, akkor már legyen inkább a kissé vidékies Buda, mint a koszos-urbánus Pest.

A fenti jellemzés többé-kevésbé illik a Fidesz alapítóinak, vezetőinek többségére, konkrétan Orbán Viktorra is. Tarlós pedig, bár budapesti, egész megjelenésében, stílusában, szóhasználatában a tökös vidéki gyerek prototípusa. Kb. leszarja, hogy ezek az elkényeztetett pesti gyerekek hangoskodnak, hánynak, buzisátrat állítanak fel a Szigeten, ő kimegy akár az éjszaka közepén is, és ellenőrzi, hogy betartják-e a csendrendeletet. És így tovább: rend, fegyelem, csak semmi lazulás, linkeskedés, ha interjút adunk, az újságíró megszólítása szigorúan szerkesztő úr és így tovább.

Na persze, mondhatnánk, pont erre van szükség, valaki rakjon már rendet ebben a kuplerájban. A gond az, hogy ezekkel a harcosan vidéki tempókkal Budapestet nem lehet megnyerni, legfeljebb ideig-óráig legyűrni, de az nem jelentene tartós győzelmet. Másrészt Orbánék Tarlós és az általa képviselt irányvonal nyomatásával, a Budapest-ellenes kiszólásokkal a magyar jobboldalon régóta meglévő sztereotípiákra ülnek rá, azokat táplálják, ahelyett, hogy szép csendben leépítenék őket. Az indulatok csitítására, az előítéletek oldására pedig nagyon nagy szükség lenne.










 



Friss húsok kellenének. Elvileg van a Fideszen belül egy pragmatikusabb, stílusában Budapest-konform önkormányzati vonal, pl. Pokorni és Rogán, illetve vidéki megfelelőik, (Kósa és Lázár). Ők nyilván a párton belüli helyezkedés okán is szívesebben elkülönülnek a pártvezetéstől, meg persze nem politizálhatnak a saját választóik ellenében. Akkor kerülnek majd döntéshelyzetbe, amikor komoly esélyük nyílik arra, hogy ők határozzák meg a jobboldali politika főáramát. Ekkor ugyanis választaniuk kell: vagy megpróbálják meghaladni a régi káros beidegződéseket, és megújítani a magyar jobboldalt, vagy a könnyebb megoldást választják, és tovább dagasztják az egerek rágta, büdös, koszos vitorlákat. Végül is működnek már egy ideje, és annyira reménytelen vállalkozásnak tűnik végre bevonni őket. Ez az a kísértés, aminek Orbán sem tudott ellenálni, és nem tud ellenállni ma sem.

Vajon sikerülni fog? És ki lesz, kik lesznek azok, akiknek majd esélye nyílik erre?

És egyáltalán: mi lesz Budapesttel?

(A képek forrásai: demszky.hu, tarlosistvan.hu, 168ora.hu, pokornizoltan.hu)